De jó lenne, ha több időm lenne írni, de egyszerűen amikor akad is szabad időm, nem vagyok másra képes, csak lerogyni a kanapéra, bambulni egy órát és ugrani az ágyba. Pedig lenne mit mesélni, végiggondolni, megbeszélni. Már csak 3 hét, és indulunk Svájcba! Hűha, ez most már tényleg komolynak tűnik.

A miénk

Július közepén voltunk kint Zürichben három napra, átvettük a lakást, és vásároltunk egy-két alap bútordarabot, hogy költözéskor ezekkel már ne kelljen foglalkozni. Merthogy bútort nemigen viszünk, lévén itthon is szükség lesz/van rájuk. Maga az átvétel pedig egész jóra sikerült. Nekem ilyenben még nem volt részem, egyrészt azért, mert itthon sem béreltem sosem, másrészt Svájcban ez amúgy is kicsit másképp megy. Mindent, de tényleg mindent, irtó részletesen át kell nézni, karcolások, ütődések stb. fel kell kerüljenek az átvételi dokumentumra, mert ha valamit elmulasztunk, később (kiköltözéskor pl.) velünk fizettetik ki. Szerencsénkre a lakás majdnem olyan, mintha  a megelőző négy évben (2011-es a ház) senki nem lakott volna ott. Mi lepődtünk meg, hogy ők több hibáról tudnak, mint amit mi láttunk (ó, mi gyakorlatlanok!). Ez tehát flottul ment, mi meg elkezdhettük szépen leméregetni a falakat, kitalálni, hogy mi hova kerül majd. 

Ami első körben feltűnt és szimpatikus, hogy külön tároló van a bicikliknek, a babakocsikat pedig a lépcső alatt lehet tartani, nem kell a lakásba felliftezni velük. Szintén szuper, hogy egy óriási tároló (pince) tartozik minden lakáshoz, ahová minden olyan dolgot el tudunk suvasztani, ami a viszonylag kis pakolási felülettel rendelkező lakásban nem fér el. És ami a legszuperebb: mindenhez egy kulcs van, kapuhoz, ajtóhoz, pincéhez, biciklitárolóhoz, postaládához! Ne kérdezzétek, hogy oldják meg, elég egy pillantást vetni a kulcsra, ami tele van lukakkal. Utálom, hogy mindig legalább 3-4 kulcsot kell magammal vinni, ami nehéz és még csörög is. Szóval nekem ez a megoldás nagyon szimpatikus.

Dobozhalmok

Mivel a költözés dátuma vészesen közeledik, lassan itthon is rá kellett vennünk magunkat, hogy elkezdjünk pakolni, aminek a látható jele, hogy kezd megtelni a lakás kartondobozokkal. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy rengeteg cuccot nem is viszük magunkkal, de ugyan úgy be kell csomagolnunk. Erre találtam ki, hogy kétféle post-it-tel jelölöm meg a dobozkat. Csak remélni tudom, hogy a már most káoszosnak tűnő lakásban nem fogom elveszteni a fonalat, mert akkor nagy meglepetések érhetnek.

A csomagolással egy időben pedig az ügyintézésnek is neki kellett állni: gyereknek kell útlevél, aztán ott vannak még a telefonok, bankok, biztosítók, a könyvelő, upc stb. Kell készíteni egy listát a vám részére, hogy miket viszünk magunkkal, el kell hozni a téligumikat a szerzívből (ott tároljuk őket) és még ki tudja, milyen sok apró-cseprő dolog, amire rossz esetben nem is gondol az ember. Naponta bővül a lista (ráadásul nem csak egy listánk van, ehhe), miközben nekünk egyre kevesebb az időnk. Csoda, hogy nem jut közben írásra idő? És közben az élet is megy rendes medrében. Dolgozunk, bölcsibe visszük a gyereket, rohangálunk, bevásárolunk, főzünk stb. De hát úgy szép az élet, ha zajlik, nem igaz?

Elhatározás

És a barátok, rokonok? Csak remélni tudom, hogy mindenkitől el tudok majd köszönni úgy, ahogy szeretnék, hogy még lesz mindenkire pár órám, akár csak egy kávé erejéig, hogy még ha nem is utoljára, de beszélgessünk egy jót, feltöltsük egymást a következő pár hónapra, amíg újra nem találkozunk. Mert erről nem mondok le, mert van internet és skype és még rengeteg minden, de a személyes kapcsolatokat ez nem pótolja. Nehéz lesz, és azt is tudom, hogy nem mindig elég az elhatározás, még az is lehet, hogy itt-ott veszíteni fogok picit, de szeretném megpróbálni és hinni. Hinni azokban, akikkel már évtizedek óta elválaszthatatlanok vagyunk!